Amikor feltárultak a Pireneusok és a Kantabriai-hegység őskori barlangfestményei a jelenkor embere előtt, egyben a művészet újabb titkaiba is betekintés nyílt, s a művészet eredetéről addig vallott minden felfogás egyszeriben megdőlni látszott. A döbbenet első pillanataiban a szakemberek kétségbe is vonták a Les Combarelles, Les Eyzies, La Mouthe és Altamira barlangjaiban tett felfedezések hitelességét, hamisítványoknak vélték az ott talált barlangrajzokat és festményeket, mivel valószínűtlennek tartották, hogy „ennyire alacsony kultúrájú, kezdetleges, és csiszolatlan elméjű emberek ilyen csodálatos alkotásokat hozzanak létre”. Azt még ma sem tudjuk, hogy született a művészet, mint ahogy a nyelvek keletkezését sem ismerjük pontosan. Az is hosszú vitákat váltott ki a művészettörténet tudomány képviselői között, hogy mit is fogadjunk el művészetnek, illetve műtárgynak? Ha ugyanis csak azt ismernénk el művészetnek, amit egy adott kor annak legitimál, akkor mi lenne azoknak a koroknak, társadalmaknak tárgyi kultúrájával, esztétikai jelentést is hordozó termékeivel, amelyeknek egyáltalán nem volt művészettudata? Ennek a diskurzusnak eredményeként a művészetfogalom újraértelmeződött, és az őskori illetve a kortárs művészet is bekerült a művészettörténeti korszakok közé.

Az ősi, varázserejű művészetnek és a kortárs festészetnek a szintézisét éljük át, amikor belépünk Kovács László tárlatának terébe. Képeinek archaikus felületi megoldásai mellett Kovács László művészi szándékai is összekapcsolják műveit az őskori alkotásokkal. Számára a kép, akárcsak több ezer éves kollegái számára, éppen olyan valóságos, mint a természet erői. Nem azért fontos, mert jól esik nézni, hanem mert használni lehet, titokzatos erők laknak benne. A kép tehát a varázslás eszköze, a kép készítésének folyamata pedig azonosul a teremtéssel. Kovács, amikor képet fest, újra teremti a rendelkezésére álló anyagot, amely közvetítővé válik. A hagyományos festészeti és grafikai módszerekkel, a táblakép műfajában szokatlan eljárásokat ötvöz, így a pasztell mellett, stukkó és sgraffito technikát alkalmaz táltosokat, ördögöket és dudásokat megjelenítő képein, amelyek ősi barlangfestmények világát is megidézik, anélkül, hogy erre törekednének. Az itáliai eredetű sgraffito, a XV. század óta, elsősorban murális munkákon használatos eljárás. Az egymásra rakott és kikarcolt, kikapart vakolatrétegek képzőművészeti alkalmazása által Kovács László a táblaképet falképpé tágítja. A most látható sgraffito képeinek festőien alakított, rusztikus faktúrái is málló, repedezett falfelületek hatását keltik. A rajtuk megjelenő, alapvető kompozíciós elem, a vonal: a falba vésett-vésődött, vájattá mélyülő repedések szinonimája, de a vonalak által határolt területek zárványok, alakzatokat és képi jeleket, vizuális kódokat, üzeneteket rejtenek.

A legújabb alkotásain a médium a lenyúzott állati bőr, amely minimális beavatkozással alakul képpé. Ez az önálló életet élő, lélegző anyag esztétikai sajátosságait megtartva, anyagi valójából festészetté lép elő. Nem tudni hol a határ: meddig természetes folt és szín, illetve honnan kezdve a művész keze munkája a festői felület? A vonal itt is meghatározó jelentőségű elem: sérülésnyomként értelmezhető, ugyanakkor konstruktív lezárását adja a kompozícióknak. Azonban vannak a kiállításon korábbi, merített papírból készült művek, amelyek sötétebb-világosabb foltjai a bőr anyagát, organikus felületi hatásait előlegezik (pl. Ördögbőr).

A sgraffito, a merített papír illetve a bőr alapú képek közös nevezője a vonal, amely hol önmagába visszatérő, magába záruló, hol pedig kivezet a kép síkjából, új dimenziókba lépve. A vonal tehát Kovács László képein a végtelen és az idő metaforája, amelyet két pont egyértelműen meghatároz.

Az archaikus kultúra és a jelenkori festészet.

(Kovács László kiállítása a Vigadó Galériában [2003] október 12-ig látható.)