KOVÁTS Albert

Kovács László otthonos vidéke

Emlékszem mennyire felvillanyozott bennünket, amikor először pillantottuk meg az osztályban Magyarország domborzati térképét, amely a vonalakkal és színekkel ábrázolt hegyek és alföldek képzetét újabb, térbeli dimenziókkal tetézte. Persze azonnal meg kellett fogdosni, s mindjárt az ujjunk begyével érezni a formákat. Ez az élményem és a tapintás hasonlóképp emlékezetes vágya éledt föl bennem Kovács László kiállításán. Műveit látva, bizonyára mindenkinek hasonló az első, meghatározó benyomása, hiszen annyira szembetűnő és nem is gyakori vonás ez. Ugyanakkor egyáltalán nem mondható, hogy a művésznek az anyag és a faktúrája iránti érdeklődése háttérbe szorítana minden mást, netán kizárólagos volna.

Nem, mert hangsúlyos szerepe van a kompozíciónak is, amely a telített és a szabadon hagyott felületek, a sötét és világos mezők, a mélységükben is szaggatott és a sértetlen képrészek játékos egyensúlyára épül. Holtponton álló lengés képzetét keltő, feszült, dinamikus egyensúly ez, amely nem egyszer a vihar előtti csend drámaiságával ragadja meg és tartja fogva a szemlélő tekintetét. A képek markáns és egyéni megjelenéséhez hasonló súllyal járul hozzá ez a sajátság, mint technikájuk és a művész által stukkóként megnevezett anyag.

Ez a matéria kétféle módon is meghatározója a műalkotás minőségének. Általánosabban: különös hangsúlyt ad a kép anyagi mivoltának, demonstrálja a művészet kézműves eredetét, szoros függését a matériától, ami az idők folyamán többé-kevésbé feledésbe merült. (Gyakran beszélünk átszellemített anyagról, noha az átanyagított szellem talán találóbb kifejezés lenne.) Közvetlenebb értelemben pedig a stukkó anyaga ragyogó eszköz egy komplex kifejezésforma kialakításában, amikor is a grafikai, festői és szobrászi formálás egyenrangúan és egymást erősítve juthat szóhoz.

A művész többnyire rétegesen rakja fel az anyagot. A rétegek valamilyen tulajdonságukban, színükben, faktúrájukban vagy felületük modelláltságában különböznek szomszédaiktól. A monumentális sgraffito klasszikus eljárása szerint helyenként lehánt, kivés, kikapar a felső rétegből, olykor belefúr, vagy gyakrabban belekarcol, belerajzol a vakolatszerű anyagba. Többféle színezést alkalmaz: festi anyagában és a felületén is a képet. Így áll elő a színes „domborzati térkép”. A háttérből kiváló fehér vagy fekete rajz különösen gyakori és jellegzetes; sejtetései, célzásai gondolatébresztőek s a kép jelentésárnyalatait gazdagítják. Különösen akkor telítődik a kép mélységgel és többértelműséggel, amikor a legkülönfélébb formai eszközök növelik egymás erejét, és transzparens áthatások, átfedések, különös torzulások és ferdülések keletkeznek, rejtelmes formációk bukkannak elő egymás alól. A Téli ablak (1993) esetében tudatosan s a témából is következően tárulnak fel az „ablak” nyílásán át a formai átmetsződések révén költői titkok és utalások. Ezt a nyíláson át ki- s bepillantó metúdust a technika sugallja. A fölső rétegen vágott ablakon át olykor más dimenziókba tekinthetünk. Így aztán más képek is élnek a „leskelődés” módszerével (Kút, 1993; Macskaajtó, 1994; Táj postaládával, 1994). Valahol a távolban Klee intellektualizmusa és Szentendre, a korai Vajda mint megnyugtatóan biztos, tiszta egyszerűségű hagyomány. Egyfelől higgadt, kiegyensúlyozott, konstruktív szellemet jelent ez, mindenek ellenére, a spontán, lázas rögtönzésekkel szemben; másfelől a világ szemléletének valamely nemesen konzervatív, „vidéki” megközelítési módját, kontemplatív, meditáló életstílust.

Legkevésbé a képcímekben tükröződő vidékies témákból lehet erre következtetni. Maga az anyag sugalmazza ezt, amely hol kopottas házfalakra, málló vakolatra emlékeztet (a legtöbb kép példa lehet erre), hol pedig a kert vagy a szántóföld televényét idézi meg (Bohócok, 1994; Fekete állat, Fekete kerítés, 1995). A Bohócok közgyűjteménybe kívánkozó fő mű, a kiállításnak a legszebb darabja. Pillanatnyi rend a reménytelen rendetlenségben. Finoman csendülő, maradandó pillanat. A Fekete kerítés egy otthonos kertzugot bástyáz körül, s kizárja a külvilág veszélyeit. A kompozíció visszafojtott lélegzetű, billenő egyensúlya fészekmeleget sugall. Kovács László stukkója valamely igen barátságos természeti anyag hatását ébreszti. Ismerős matéria személyes életünkből, mint a kert ezerszer bejárt ösvénye, vagy a lábunktól kimarjult kőlépcső, de kollektív, ősi élményként is, akár egy szikla vagy barlangrajz felülete. Ez a természetesség kettős értelemben: mind táj- és természetközeli, s épp ezért mélyen emberi világ, másrészt, mint minden művi ellentéte teszi a kiállítás anyagát olyannyira megnyerővé.

Kovács László a menedéket jelentő vidék csendes képét rajzolja körül, egy nyomokban még létező, otthonos világát, mely ellenkezője annak az abszurd vidéknek, melyet például Bukta Imre munkáiból ismerünk. A festő habitusa magától értetődő emberségével szegül szembe mindazokkal a megfoghatatlan erőkkel, amelyek beszennyezik és szétdúlják, atomizálják mai világunkat. Technikai leleményének radikálisan új alkalmazásával Kovács immár egy ironikus-provokatív szemléletű út lehetőségét mérlegeli a Kutyák (1995) című műve tanúsága szerint. Mintha egy, a szellem és az anyag szerves egybecsengésével felépített öntörvényű plasztikai világot váltana fel a helyzetre élesebben reagáló, ismeretlen másik. Nagy a kockázat, de ha az idő megérlelte a váltást, nem szabad (nem lehet) halogatni.

Az oldal támogatói

News

Kovács László emlékkiállítása Egerben

Az Eszterházy Károly Főiskola tisztelttel meghívja Önt 2009. március 24-én kedden 17 órára, a Líceum épületében tartandó Kovács László emlékkiállítás megnyitójára

User login

Who's online

There are currently 0 users and 2 guests online.
Tartalom: Novotny Tihamér művészeti író | Grafikai terv: László Zsuzsi | Animáció/intro: Krebsz Iván | Honlap: eMeLA
kapcsolat | impresszum
Az honlap a Hommage.hu oldal keretében jött létre. Minden jog fenntartva - all rights reserved (c) Hommage.hu, 2008