2003. szeptember 24., szerda 10:02, 140. olvasás, Kossuth Rádió, Kultúra, szerkesztett hangfelvétel

A Vigadó Galériában látható Kovács László Munkácsy-díjas festőművész tárlata.

Farkas Éva: Már harmadszor állít ki a Vigadó Galériában. Most elég nagyméretű képeket, amelyeknek a technikája hasonló, címeik alapján dudásokat, táltosokat látunk a jobbára világos barnás, sárgás tónusú képeken. Mik ezek a táltosok és dudások?

Kovács László: Lehet, hogy elsőre nehezen emészthető világ ez. Közönség híján rákényszerül az ember, hogy maga teremtsen egy egyedi mitológiát. Aztán, hogy ez a közönségre miként vetül vissza, azt már nem az én tisztem megítélni. Mindenesetre fontosnak tartom azt, hogy legyen egy közös alap, ha valaki hallja a táltos szót, minden magyarkodástól függetlenül, abban megvan egy olyan alapállás, amire sok mindent rá lehet építeni, különösebb magyarázkodás nélkül.

Farkas Éva: A táltos – jegyezzük meg – itt a paripa, a magyar mesékben meglévő táltos paripa.

Kovács László: Igen, többféle variációja van ennek. Egyszer maga a trágyadombon tengődő gebe, akit a mesében megetetnek parázzsal, és akkor egy csodaparipává válik – hadd vigyelek édes gazdám –, és repül, mint a szél, mint a gondolat. De van a másik jelentése is, az égiekkel kapcsolatot tartó vajákos ember, a sámánhoz is kötődő félig ember, félig ló figura. Ez az, ami engem ehhez a témához köt. A metamorfózis, az önmagát szülő, mindig önmagát megtaláló lény.

Farkas Éva: A duda, a dudás motívum miből fakad?

Kovács László: Ott megint csak egy fura lényről van szó, aki egyszer egy zenei instrumentum, egy duda, ugyanakkor egy dudás is. Tehát egy önmagát fújó, megint csak önmagát szülő, önmagát továbbértelmező karakter. Két dudással is van itt jó néhány olyan képem, párban, mint a két dudás nem fér meg egy csárdában. Sok minden kötődik ehhez a dudatémához, a pokoljárást például, hadd ne említsem, amit mindenki ismer, és minden művész megél.

Farkas Éva: Érdemes szót ejteni a technikáról. Ezt úgy hívják, hogy sgraffito. Mit jelent ez pontosan?

Kovács László: Ez maga a falra vésés. Itáliában, szász városokban díszítésként használták. Én úgy kerültem ezzel kapcsolatba, hogy restaurátorként kerestem a kenyeremet évekig. Így maga az anyag adta, hogy színes vakolatrétegeket egymásra hordva, majd bizonyos részeket visszakaparva egy többterű játékot lehessen táblakép méretben is működtetni.

Farkas Éva: Ha már az anyagról beszéltünk, akkor nem csak ez a vakolattechnika jelenik meg a képeken, illetve annak visszabontása is, de több bőrfestményt is láthatunk a tárlaton. Ezek, bár hatásukban meglehetősen hasonlítanak a vakolatképekhez, mégis csak más anyagok.

Kovács László: Igen, ez a másik őrület, amire újabban találtam: nyers bőrökre rajzolok, festek, ragasztok. Nagyon szépek ezek a bőrök, élvezem, ugyanakkor kínlódom is, ha már erről is esik szó, mert nagy fegyelmet kíván ez az anyag és művelet.

Farkas Éva: Nézegetvén ezeket a képeket, eszembe jutnak azok az egykori barlangrajzok, amiket az ősember vetett a barlangok falára. Beszéltünk a dudás és táltos világról, ami szintén egy ősi világot idéz föl. Tehát van egyfajta kötődése az ősi kultúrához. Jól látom?

Kovács László: Nagyon jól látja, hiszen a régebbi munkáim kapcsán is fölvetült már ez a kérdés. Vagyis megint csak az, hogy nagyon kevéssel vissza kell nyúlni oda, ahol erednek a dolgok. Megjelentek az emberi rajzok úgy 40-50 ezer évvel ezelőtt a barlangok falain, és ha ehhez a tiszta nyelvhez tudunk visszanyúlni – most hadd ne idézzem a bartóki mondást – akkor már valahol jó helyen kutakodunk.

Farkas Éva: A vigadóbeli kiállítás mellett számos egyéb tárlata volt, külföldön is gyakorta megjelent munkáival, és van egy hely, ahova, ha ellátogatnak a turisták, akkor bizonyosan találkoznak az ön alkotásával, ez pedig a pannonhalmi apátság épülete.

Kovács László: Nem konkrétan az apátság épületében, hanem a gimnázium diákkápolnájában látható ez a munkám. Nagy örömömre, egy pályázat kapcsán készíthettem egy művet az ottani gyerekeknek a házi kápolnájába. Ez egy üvegablak. Soha életemben nem alkottam még üvegablakot. Ez egy feltámadás-história. Érdekes feladat volt. Én valahogy mindig úgy jártam, hogy minden nagyobb megbízást csak egyszer kaptam meg. Egyszer kivitelezhettem egy nagyobb sgraffitot, egyszer egy nagyobb kerámiafalat, és egyszer egy nagy üvegfalat. Talán még az élet hozzásegít ahhoz, hogy visszaköszönjön valamelyik, akár egy újabb technika, egy újabb nagyfal képében. Az Isten tudja?!