Negyven év távlatából a napok emlékfolyammá szelídülnek, nem vállalok felelősséget azért, hogy mikor, melyik napon, utána, vagy előtte történt, ami történt…

Elkezdem ott, ahol egy életszakasz kezdődött, melynek ideig-óráig én is részese voltam, s mely Laci bátyám szakmai sorsát döntően meghatározta.

I. rész
Máriavölgy I.

1945 után a régi présházakra (amelyek a filoxéra miatt kipusztult budai borvidék emlékei voltak) és a telkekre, a svábokat vagonba terelő ávós tisztek tették rá a kezüket. No, egy ilyen Jóembertől vették a Máriavölgyi út 13-at, tizenegyezer forintért. Volt azon egy tető nélküli présház, két igen nagy pince, az egyik kétágú.

Szicíliára emléketető dolomitos vidék, poros-száraz utakkal, nagy és kitárulkozó szegénységgel. Ez volt Budaörs az 1960-as évek végén.

A budapesti munkahelyekre özönlő szegény nép itt talált otthonra, inkább odúra, mert laktak mindenféle fedett helyen, pincétől a befalazott tornácon át a bádogtetős sufniig. [Laci és felesége, Szabó Cili Mária (a szerk. megjegyzése)] ide akartak lakóműtermet építeni, a régi épületet helyrehozva, majd egészen újat építve. Először valami ideiglenes lakhelyre volt szükség, melynek a kisebbik pince még használható része önként kínálkozott.

Máriavölgy II.

Laci és Cili valami hivatalos ügyet intézhettek akkor, vagy talán a „bútorokat” szállították új lakhelyükre. Ha valóban bútorszállítás volt, akkor az, javarészt MÁV személykocsi alkatrész s más leselejtezett mindenféle lehetett. Cili édesapja, Szabó Papa, a MÁV kórház kobalt ágyúját kezelte mint röntgen szakorvos-főorvos. Innen származott a holmi. Ha valaki emlékszik még rá, milyenek voltak azok a MÁV személykocsik, akkor jó, mert én lusta vagyok körülírni, mindenesetre ne IC-re gondoljanak!

Nem leltárszerűen, csak úgy az emlékezetemben kotorászva a rakomány ilyesmiből állhatott: több lengőajtó (az egyik ma is a „fürdőszoba” ajtaja), első osztályú bársonyülés alja-oldala (ágynak), MÁV építkezésből megmaradt deszka-gerenda.

Már nem tudom honnan, talán Mekkeréktől (róluk majd később), de lett egy kis négykerekű kocsi, amolyan kicsi szekérféle, ezzel mentem a tüzépre mészért, cementért. Ne gondolja senki, hogy ebben az időben lehetett építőanyagot kapni! Volt egy meszesgödör a telep végében, persze üresen. Volt még égetett mész egy tető alatt, cement semmi.

Más választásom nem lévén, égetett meszet vettem, a kis szekéren fölhúztam a jobbik pince elé, hogy abból majd estére habarcs lesz, mi több fal, mely a pince még használható részét leválasztja, s ilyen komfort mellett végre alhatunk is egyet. Víz csak a nyomókútnál volt, úgy 300 méterre, némi sorbaállás után, vagy este, a víztároló túlfolyójából néha, de az egészen közel. Kellett legyen valahonnan malterosláda is, vagy valami rossz vájdling, mert a mészoltás megtörtént. Az oltott mész forró volt még, amikor a pince hátsó részéből az agyagos homokot beleraktuk. Közben Laciék is megjöttek, s egy pumpás petróleumlámpa fényénél megkezdődött a falrakás. A régi sváb présház omladékából volt kőanyag bőven, a MÁV lengőajtó is a helyére került. Talán nem is raktuk végig a falat, amikor annyira elfáradtunk, hogy a lengőajtókon, első osztályú bársonyüléseken álmatlan álomba zuhantunk. A pince velünk együtt szuszogott, élt. Fagyos és langyos áramlatok követték egymást, mint a lélegzet, apró zizzenésekkel hangolt a levegő az üregbe nőtt gyökerek közt.

Az a fal ma is áll. (2008.)

II. rész
DKW – avagy „navigare necesse est”

Cili sógornőm kőbányai volt, Laci budafoki, és Budaörs-Máriavölgyben laktak.

Ezt a háromszöget kellett hetente legalább kétszer körbebuszozni-villamosozni a családi kapcsolatok ápolása végett. Én bicikliztem, de nekik ez mégsem jelenthetett megoldást.

A közlekedés lehetősége akkor csillant fel először, amikor Lacinak a rádiózenekar első fuvolistájától Berva mopedje keletkezett. Ezt az igen egyszerű gépezetet nekem sikerült azonnal letesztelnem és eljutni vele egészen a budaörsi kocsmáig.

Alkatrész: Ecseri piac… nem részletezem.

A második géperejű járműve háború előtti, 250-es DKW, maga volt a gyönyörűség! Úgy ment, mint a szél, csak az egyes sebességet nem volt hajlandó bevenni, és a berúgó kar rovátkolása kopott le. E kis testi hibáknak köszönhetően csak betolni lehetett kettes fokozatban. A máriavölgyi lejtőn nem volt gond, mert begurult, hát irány a félig kész M1-es autópálya! Megállni persze nem volt ajánlatos, mert akkor kettesben betolva kellett visszaugrálni rá, s ilyen erős motornál, ez bizony elég kockázatos akrobatamutatvány. Mi ketten még be tudtuk ezt mutatni több ízben, értő közönség előtt, de Cilivel s az ő terjedelmes csomagjaival már cirkuszok versengtek volna érte. Elemér, a szabolcsi elszármazott ajánlotta e motort, ezért aztán ketten együtt szerelték, én csak borzadva néztem. Egy este, amikor a fogaskerekeket már csak tapogatni lehetett, melyik-melyik (?), alászállott az égből Elemér bőröndje, s abból gatya, zokni (!), a feleség vékony, ám annál erősebb karjától indíttatva. A jóasszony ezzel a szakrális gesztussal véget vetett a DKW pályafutásának.

Utána jött a Čezeta robogó, ennek talán már neve is volt (?), elég sokáig szolgálta sokadik urát. Nekem akkoriban Simson Schwalbe robogóm volt (alias Szép Remedios), és enyhe telünk adódott hozzá. Ha már ilyen mozgékonyak lettünk, gondoltuk 3 Celsius-fok éppen elég a motoros utazásra, hogy megnézzük Kaposváron a „Homburg hercege” [Henrich von Kleist (1777-1811)] bemutatóját. Azt hiszem csak a színészszálló ágyán, kis feleségem karjai közt kezdtem kiengedni a hibernálásból. A darabot különben nem szerettem, mert örökösen rohangáltak (Zsámbéki színházában mindig rohangáltak, – műfeszültség (?) –, pedig volt ám mondanivalója is! A közönségnevelésről beszélgettünk később az ő ágynyi szobájukban. Végül megbocsátottam.

Nos, ez a robogó egyenes utat jelentett a huszadik századba, mert a 350-es JAWA követte. Pöccre indult, marha ereje volt, szóval lehetett vele utazni. Még a szélvédőt is elbírta, amit az enyém nem.

Következtek a komfortos járművek: először az én soha meg nem bocsátható bűnömül, egy piros VW bogár, vagy ezer éves. Ez a zombi egészen a rumi állatorvos házáig szállított bennünket Sopronból, ahol megadta magát és föltárta sebzett testének minden titkát: hogy a gáz Bowden-huzal egy szál kötöződrót, hogy gyújtáselosztója oda és akkor osztott, amikor és ahogyan ő akarta. De olyan hosszú a sor, és oly nagy az én vétkem! Szegény Laciék ezzel a szörnnyel, valami csoda folytán eljutottak a bajor Pleinfeldig, s ott egy képért, némi ismeretséggel és segítséggel (motorszám-átütés) sikerült olyanra cserélni, amelyik még jó darabig működött. Nem volt piros, sem rozsdás, rádió is volt benne, de VW bogár (!), s a vámosok jó magyar emberek voltak.

Azután már csak mennyország jöhetett, hároméves 1300-as Lada képében. Szegény bátyus! Még ezt is sikerült letesztelnem! Komoly teljesítmény, ha az ember az autópályán rozsdás késbe hajt úgy, hogy a gumit hosszában elmetéli és ki kell dobni! Ezt én megcselekedtem, mert megkövetelte a haza…

Meglehet ebben az időben, de lehet, hogy korábban, akadt egy Riga moped intermezzo is, de az nem okozott különösebb gondot, csak vitte Lacit, ahová akarta, s ameddig ülni lehetett rajta a családfa veszélyeztetése nélkül.

És jövel az ÚJ AUTÓ, a Škoda S100-as!

Jutka sógornőm barátja adta át a kiutalást. Már nem tudom, felárral-e vagy sem?

Ez a Škoda és unokái szolgálták bátyámat élete végéig, és szolgálják ma Dani fiát.

III. rész
Rizsaleves

Sokszor volt otthon a menü része, ki tudja miért. Én akkor se voltam, most se vagyok hajlandó megenni. Mondtam az asszonynak, hogyha el akar válni, ne szóljon egy szót sem, csak főzzön rizsalevest, és én már pakolok is.

Hogy jön Laci bátyámhoz ez a gasztronómiai borzadály? Nos, ilyen és ehhez hasonló ételeken nőttünk föl. Laci bátyám, ha hazajött az iskolából, azonmód hidegen, merőkanállal cuppantotta ki a fazékból a paradicsomos krumplifőzeléket.

Ezt az étkezési formát én mélységesen megvetettem, – tetten érhető genetika (!).

Naná, hogy voltak közöttük imádott étkek is, mint például a káposztás tészta, kockázva-metélve (nem egyéni perverzióm, hogy sok borssal és porcukorral fejedelminek tartom!), a krumplis és a darás tészta sőt, a paradicsomos káposzta. Rendszerint csak pár forintot kaptunk napi ellátmányként édesanyánktól.

Az „Ádám büfében” 1 Ft 70 fillér volt a paradicsomos káposzta. Pörköltszafttal valamivel drágább.

Ha éppen tellett rá, fasírt került a tetejére, hidegen és felejthetetlenül. Már nem tudom, milyen ünnepi alkalomból, egyszer marhapörköltet ettünk a pultnál, amikor látom bátyuskám szép kék arcát, tátott száját, mintha mondani akarna valamit, levegőt meg mintha kérne, de nem kapna, hátba vágtam hát szegényt, hogy csak úgy döngött. Sikeresen kiadta magából az ezeréves marha mócsingját. Így mentettem meg először az életét.

A nyarakat rendesen végigdolgoztuk, ha volt munka.

Szegény anyánk sváb polgárleány volt, elképzelése sem volt a nehéz fizikai munkát végző fiatal férfi kalóriaigényéről, így történhetett, hogy amikor Laci nyolcvankilós gabonás zsákokat cipelve töltötte a szünidőt – volt vagy tizenhét éves –, bizony lekváros kenyeret talált az uzsonnás papírzacskóban. Ezt az inszinuációt mindig fölemlegette édesanyánknak.

Ettünk mi jóféléket is, leginkább szüleink válása után, a kádári konszolidáció beköszöntével. Édesanyánk, akit 56-os tevékenysége miatt „raciztak”(azaz minden munkahelyről kitiltottak), végre munkát kapott a Gomb és fésűkészítő ktsz-nél, így köszöntött be a jólét.

A főraktáros egy aranyos zsidó nő volt, akivel barátok lettek, tőle származott az első különleges étel, a „sajtos hús” receptje, majd a sonkás palacsintáé. Mindkettő karácsonyi étlapunk része azóta is.

A máriavölgyi építkezés meghozta ételneműben is a megújhodást.

Cili édesapja, alias Szabópapa, kitűnően főzött, – két kobaltágyús és néhány foggyökérkezelés szünetében, pihenésképpen. Bácskai elszármazottként adta elő a „göngyölt lófasz szépasszony módra” című opuszát (névadás tőlem!), melynek stilisztikai elemzése a következő:

kizárólag a szerző által ismert forrásból származó marha hátszínbe göngyölt, mély ráérzéssel kiválasztott kolozsvári szalonna, melyek együtt nem tudtak mást adni a fűszerezés után, csak mi lényegük, s mindezek rafinált sárgarépa karikákkal ötvöződtek, olyan költői öntörvényűséggel, melynek azóta sem ízleltem mását.

Ilyen remekmű adta az alapot a vasárnapi zsaluzáshoz, melynek tervezője s kivitelezője is Szabópapa volt. Róla később több szó fog esni.

Ebben az időben Laci egy sashalmi iskola rajztanára volt, legkevesebb négy óra tömegközlekedéssel (!), s keresett hatszáz forintot. Cilinek semmi jövedelme nem volt.

Így esett, hogy az építkezés nehéz fizikai munkájához hét közben paradicsomleves és palacsinta adta alkalmasint az energiát. Ezen étkek genezise megkívánja az olvasó felfokozott képzelőerejét, mert a következő eszközökkel és következőképpen zajlott.

Adott volt egy „kolibri” kempingfőző, befoglaló mérete 15x15x 25 cm, de lehet, hogy túlzok. Petróleummal működött a szerencsétlen, volt két égőfeje, föl kellett pumpálni, hogy gázzá alakítsa a naftát. Meglehet alkalmas volt némi reggeli kávé előállításához a sátor előtt, de három agyonfáradt éhes fiatal etetésére aligha.

Cili sosem ismert lehetetlent, birkózott hát az elemekkel és anyagokkal, s szálltak az alig sült vagy elégett palacsinták, mint a sült galambok, nem is a szánkba, hanem egyenesen gyomrunkba, lekvárral vagy a nélkül. Hogyan készült el ezen idő alatt a paradicsomleves, nem tudom, de a teremtés misztériuma halandóknak, fölfoghatatlan.

Már nem tudom, ki hozta és honnan, lett nekik egy csúcstechnológiájú konyhai szerkezetük, a „csudapöcs”. Nincsen cirill betűm, úgy volt ráírva, hogy „csudopecs”, de én lefordítottam.

Állott ez egy lábasból, melynek födőjébe izzószálak voltak fűzve, és így tényleg csodálatosan lehetett benne mindenféle dolgot sütni. Szegény sógornőm kedvenc édességünket, az aranygaluskát is elkészítette benne, mely gyönyörű volt, ám teljesen ehetetlen. Nem rajta múlott ez a fiaskó. Akkoriban még disznózsírral főztünk, és hogy, hogy nem, a felhasznált zsiradék kan disznótól származott, s az anyag ettől égett kábel szagát-ízét adta, árasztotta. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen apróság megakadályozhat bennünket e gyönyörűség élvezetében, de kicsinyhitűnek bizonyultunk, mert nem sikerült egyetlen falatot sem lenyelni belőle. Próbáltuk úgy, hogy nem az orrunkon át vettük a levegőt, blokkolva szaglásunkat, de ízlelőbimbóink hevesen tiltakoztak akkor is. Ezt a kudarcot azóta sem tudtam feldolgozni.