A Táltosok festője felpattant hátasára, hogy másféle dimenziókban éljen tovább: kollégái, tanítványai, barátai lelkében, gondolataiban, felvillanó emlékképeiben. Tovább él érzéseinek, gondolatainak anyaggá tömörödő tükörképeiben – alkotásaiban: sgraffitoiban, bőrképeiben, karakteres vonalvezetésű rajzaiban, a létezés törékenységét példázó szobrocskáiban.

Az Eszterházy Károly Főiskola volt tanszékvezető tanárának művészete mély értelmű, ősi jelképek felsorakoztatása, hasonlatok egész rendszere, mely egyetlen allegóriát képez. Az Ég és a Föld összekapcsolódásáról és átjárhatóságáról, az élet és a halál, az újjászületés drámai misztériumáról szólnak. Mint ahogy életünk is a kezdet és a vég örök allegóriája, szellemi dimenziókkal, testi és lelki átváltozásokkal, most ő is átváltott egy másik létformára, ahonnan tovább működteti mindazt – bölcsességet, szakmai tapasztalatot, odaadó figyelmet, visszahúzódó szerénységet, karakán őszinteséget és emberi méltóságot –, melyet főiskolai tanszékvezetőként ránk hagyott.

Amikor december közepén utoljára láttuk, tekintetében már ott bujkált a szótlan búcsúzás, de mindannyian reméltük, hogy viszontláthatjuk őt az újesztendőben. Konok kitartása, mely hosszú évekig tartó betegsége során bennünket is reménységgel töltött el, a mai napig volt elegendő. Most fájdalommal búcsúzunk tőle, mely fájdalmat tiszta emléke emelkedett bölcsességgé nemesíti talán bennünk, az évek múlásával.