Jelképeinek felsorakoztatásában többszörös metafora ez a kiállítás. Mondhatni hasonlatok egész rendszere, mely egyetlen allegóriát képez. Mint ahogy az életünk is az, a kezdet és a vég örök allegóriája, szellemi dimenziókkal, testi és lelki átváltozásokkal -, ha valaki éppenséggel így akarja látni ezt. S ez a valaki lehet egy értelmező, támadhat a közönség soraiból, de előfordulhat az is, hogy maga az alkotó tekinti önmagát, élete folyását annak, azaz példázatszerű allegóriának, s ezért erkölcsi eszméinek, fontosnak ítélt elvont fogalmainak, érzelmeinek egymásba fonódó esztétikai formát, érzékelhető képszerűséget keres, - még ha kissé absztrakt módon is.

Most átmenetileg bizonyára egy valamikor felszentelt templomban tartózkodunk: Isten imádásának, az ó- és újszövetségi szent szövegek olvasásának és értelmezésének, az Eucharisztia tiszteletében jelenlévő Krisztus titokzatos testének egykor volt liturgikus terében, ami most kiállítóhely. De ez a deszakralizált tér még így is óhatatlanul visszasugároz valami szentséges hangulatot ezekre a képekre. Például arra figyelmeztet bennünket, hogy belássuk: "Az ateizmus tulajdonképpen betegség. Az absztrakt élet betegsége."[1] - ahogy Hamvas Bélánál olvashatjuk egy helyütt. Mert "ennek a vallásnak három dogmája van: lélek nincs - az ember állat - a halál megsemmisülés."[2]

Kovács László itt látható egyéni mitológiája, mintha élő cáfolata kívánna lenni ennek a tévhitnek. Hiszen az olyan jelképei, mint az ág-, a vessző- vagy indafonadék, a kereszt, a Corpus, a labirintus és a tojás, sőt ezek átvitt vagy konkrét, kapcsolt származékai, mint a töviskorona, a fej, a kerítés, a kert, a Minótaurosz és Ariadné fonala, a csikó, a táltos, a dudás, az emberiség több ezer éves szakrális kultúrhistóriájának példatárából eredeztethetők, és mind-mind az Ég és a Föld összekapcsolódásáról és átjárhatóságáról, az élet és a halál, az átváltozás és az újjászületés személyre szabottan is általánosítható, drámai misztériumáról szólnak.

Különös kiállítás ez. Akkor a legelvontabb, amikor valóságos képet formál, és akkor a legvalóságosabb, amikor elvont képpé válni igyekszik. Szinte minden vizuális állításának az igazsága ezen a tévedhetetlenül kidekázott egyensúlyon alapszik. S ez már nem pusztán esztétikai öröm, de több annál. Valami olyasmi, amit az ókori görögök kalokagathiának, azaz olyan eszménynek neveztek, amelyben a tiszta világosság és az érzéki gyönyörűség, a szépség és az igazság, a tetszetősség és az erkölcsösség egyszerre, egymást áthatva nyilvánulnak meg.

Furcsa, archaikus örökség ez, a mai frivol, szemérem és kegyeletsértő, blaszfémiákkal, istenkáromlásokkal terhes világunkban már-már időszerűtlen, szinte anakronisztikusnak tűnő. És Kovácsnak mégis igaza van! S ezt éppen a mai kor legfőbb kísértői, a számítógép felhasználásával készített, printelt grafikák bizonyítják a legfényesebben, ahol ugyanolyan önfegyelmet, céltudatosságot, képnyelvi tisztaságot, hamisságokra, csalóka elhajlásokra képtelen, önnön világához hűen és következetesen ragaszkodó művészi magatartást gyakorol, mint amilyet a vonalrajzain, sgrafittoin és bőrös munkáin megtapasztalhattunk már. Hiszen alkotóként ő tudja a legjobban, hogy nincs következmények nélküli műalkotás. Mert a mű elsősorban abba vésődik bele, aki megcsinálta, aki megalkotta azt. S "a teher megmarad."[3] A következményeket pedig viselni kell, amelyektől még a műtárgy megsemmisítése árán sem szabadulhat meg az ember.

A mai korban nem illik se patetikusan, se tényszerűen szólni a szuverén művész, az autonóm művészet váteszi vagy médium szerepéről. De már a heroikus bohóc, az ironikus udvari bolond, a mindenféle eszközt megengedő pankrátor és a provokatív excentrikus magatartás is a múlté. El lehet felejteni. A mai művészet valahogy eladhatóbb és pénzszagúbb lett, divatos szóval élve, olyan "light"-os, könnyedebb, csekély poggyásszal utazó, a dolgoknak kisebb jelentőséget tulajdonító, az elvárásokhoz problémamentesen simuló, egy szabványosított, globalizálódó, külső apparátusnak már-már behódoló. Ez a művészet egyszerűen gyakorlatiasabb és rámenősebb, mint a régi volt.

És mindez miért van így? Mert létrontásban élünk. Mert valahogy már az az alap sincs a helyén, amit a hagyomány szerint rendnek szokás nevezni. Ezzel kapcsolatban megintcsak Hamvas Bélára kell hivatkoznom, aki e mába torkolló világtendenciával kapcsolatban már az ötvenes-hatvanas években jelzés értékű kijelentéseket fogalmazott meg. Idézem őt: "...tudjuk, hogy helyes rendszer nincs. Minden rendszer érvénytelen. A rend pedig nem található ki, mert az minden helyen és időben azonos és adva van, éspedig a világgal és a létezéssel együtt. A hagyomány rendje preegzisztens, vagyis a kezdetek kezdete előtt megvolt, és a világ a rend gondolatából keletkezett."[4]

Nos, én úgy érzékelem Kovács László műveiben valahogy rend van. Tiszta, világos, következetes és gondos rend. Ilyen értelemben tehát, de csakis ilyen értelemben, ő is egy korszerűtlen ember. Azaz egy egyszerre archaikus és modern gondolkodású művész, aki tudja - Hamvas szavaival élve -, hogy "a modern gondolkodást jelentékennyé az teszi, hogy a jelenkorra az egyetemes emberi mértéket alkalmazza. (...) És ez a mérték, mint normális magatartás, minden emberben megvan; ezt hívják alapállásnak. A modern gondolkodás sajátos, Európában egyetlen feszültsége, hogy az ember az alapállás tudatosítását és helyreállítását megkísérli."[5]

És e munkákat, s e környezetet látva Kovács Lászlóval kapcsolatban azt is valószínűsíthetőnek tartom, hogy hisz a művész médium szerepében. Nemcsak üzenni akarja a saját üzenetét, de egy külső üzenetet is közvetít. Mert az egyszerre archaikus és modern ember tisztában van vele, hogy az igazi művész, "azokat az eszméket, amelyeket megvalósít, nem maga gondolja ki. (...) Az emberi létet befolyásoló eszméket magasabb, főként tágabb létszintről kapjuk, és ezek azok, amelyek életünket irányítják. (...) Az ember csak afölött dönt, hogy milyen erőt fogad magába, és azt milyen mértékben valósítja meg."[6]

Érzésem szerint - s ebben a képek összefonódó tematikái, témái és jelképei is megerősítenek, bár az életműből közel sem láthatunk most mindent - itt egy összegző jellegű, rendkívül drámai hatású kiállítással van dolgunk, ahol a szimbólumok jelentésköreinek ellentétes pólusait is felölelően, minden mindennel összefügg. A növény- vagy vesszőfonadék a labirintussal; az örök életjelképe Krisztus kínszenvedésével; a hajtás-ágbogak a töviskoronával; a töviskorona a fejjel, a kereszttel és a Korpusszal; a Korpusz a lenyúzott báránybőrrel; a lenyúzott báránybőr a dudával. - A kerítés a kerttel; a kert az élő televénnyel, az élő televény a labirintussal; a labirintus a kúttal; a kút a Föld méhével, a magzati lét birodalmával; a magzati lét birodalma a dudással; a dudás a tojással; s a tojás a csodás újjászületéssel...

S mindez valami nagyon emelkedett, átszellemült és mégis érzékien érzékletes minőséggel.

(In.: Napút, 2005/8. 112-114.)

[1] Hamvas Béla: A bor filozófiája, Életünk Könyvek, 1989, 161. o.
[2] Im.: 116. o.
[3] Hamvas Béla: A mű elégetése. In.: Patmosz I., Életünk Könyvek, 1992, 155. o.
[4] Hamvas Béla: Kiengesztelődés. In.: Patmosz II., Életünk Könyvek, 1992, 231. o.
[5] Im.: 230. o.
[6] Im.: 234. o.